Főoldal   Ország infók   Útravaló   Rólunk   Csirkefej
Ajánlott böngésző:
FireFox 2.x

Bejelentkezés






Elfelejtettem a jelszavam
Regisztrálom magam

Támogatóink

Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Történelmi áttekintés I: A kezdetektől - a függetlenség elnyeréséig Nyomtat E-mail
Ázsia - Pakisztán
2007 July 06, Friday
Pakisztán 2007-ben ünnepli alapításának 60. évfordulóját. A második világháborút követően, 1947-ben az angolok belátták, hogy nem tarthatják gyarmati sorban az indiai szubkontinenst, és így jött létre, az eredetileg elképzelt egységes India helyett két új ország: az alapvetően muszlim Pakisztán (amely akkor még két független részből állt: Nyugat-Pakisztán és a mai Bangladesnek megfelelő Kelet-Pakisztán), illetve a főként hindu India.
Az elmúlt néhány évtizedben Pakisztán atombombát fejlesztett ki, világbajnokságot nyert krikettben, squash-ban és bridzsben, és elveszítette területének 1/5-ét (Banglades).
Az ország újkori történelmének megismerése előtt érdemes az előzményeket is áttekinteni.


i.e. 2500-1500: Indus völgyi civilizáció
Az ókori Egyiptommal nagyjából egy időben a mai Pakisztán területén a kor legkifinomultabb társadalma alakult ki, amelyről az 1920-as évekig semmit nem tudtunk. Az ebben az időszakban Harappa és Moenjodaro téglavárosok területén történt ásatások alapján az Indus völgyben kb. 5 millió ember élhetett, fejlett államigazgatási rendszerrel.
Súlymértékeiket, illetve az általuk használt téglák méretét szabványosították és kb. 400 karaktert használó írásuk olyan bonyolult volt, hogy megfejtése a mai napig nem sikerült.
Az Indus völgyi civilizációt - talán egy árvíz - pusztította el, melyet évszázadokon át tartó vegetálás, illetve idegen hódítók követtek.

i.e. 1500 - i.sz. VII. századig
i.e. 1500 körül először az árják (Ayrans) érkeztek, akiknek védikus vallása a hinduizmus alapja lett.
Az I. Perzsa birodalmat Nagy Sándor követte, akinek katonáival kapcsolatban él egy népszerű antropológiai elmélet. Eszerint Észak-Pakisztán (NWFP) bizonyos részein, például a Kalasha völgyben élő viszonylag világos bőrű, szőke hajú és kék szemű emberek az ő leszármazottaik. (A koncepciót sajnos nem tudjuk megerősíteni, sem cáfolni. Az mindenesetre biztos, hogy a Swat völgyben mi is sok olyan helybelit láttunk, akikről arcvonásaik alapján simán elhinnénk, hogy Dél-Európából származnak.)

Nagy Sándor halálát követően (i.e. 323) az egész indiai szubkontinenst ellenőrzésük alatt tartó Maurya-birodalom uralta a terület, akiknek a buddhizmus elterjesztése is köszönhető. (A korszak legjelentősebb emlékművei az Iszlabamad melletti Taxila-ban láthatók.) Fénykorukat Ashoka császár uralkodása idején érték el, akinek i.e. 232-ben bekövetkezett halála után birodalmuk darabjaira hullott, majd i.e. 184-ben teljesen összeomlott.

Az ország területe i.e. 180 körültől a Baktria-királysághoz (Bactria) tartozott, akik a görög és indiai elemek keverésével létrehozott Gandhara (a Peshawar-i síkság régi elnevezése) művészet létrehozásáról nevezetesek.

Az i.e. I. századtól az i.sz. VI. századig tartó időszakban jó néhány népcsoport megfordult az ország területén, akik kis túlzással élve csak jöttek, és mentek:
    - szkíták (Schytian),
    - i.e. I. - i.sz. I században a párthusok (Parthian),
    - I-III. században a kusánok (Kushan),
    - a III-IV. században perzsa Sassanian-ok,
    - az V. században a hunok,
    - a VI. században shahi-k (Shahi)

VIII-XV. század: Az iszlám térhódítása
711-ben egy Mohammed bin Quasim nevű arab tábornok elfoglalta Sindh tartományt és ezzel kezdetét vette az iszlám vallás elterjesztése.
A XI. században újabb lökést adtak a folyamatnak a török uralom alatt álló Afganisztánból érkező Mahmud of Ghazani hódításai, aki Hazara tartományig jutott (az Iszlabamad felett elterülő termékeny síkság), illetve a XII. században Muhammad of Ghur, aki Lahore-t is elérte.
A Khyber hágón (Pass) keresztül érkezve 1221-ben Dzsingisz kán és 1398-ben Timur Lenk szintén végig söpört az ország jelentős részén, míg 1505-ben megérkezett Timur Lenk dédunokája Babur, a Mogul (Mughal) birodalom megalapítója.

1526-1857: A Mogul-birodalom
Babur 1526-ban foglalta el Delhi-t és ezt követően leghíresebb követőivel (1556-1605 Akbar, 1627-1658 Shah Jahan, 1658-1707 Aurangzeb) egy olyan birodalmat hoztak létre és irányítottak, amely az egész indai szubkontinenst uralma alatt tartotta. (Ez összesen háromszor sikerült a történelem folyamán. A másik kettő a Maurya, illetve az angol uralom volt.)
Az iszlám vallású - így Pakisztán lakóinak jelentős részét ma is nagy büszkeséggel eltöltő - mogulok kiváló építészek voltak. Legismertebb alkotásuk az Agra-ban (a mai Indiában) található Taj Mahal, de számos szép példa található Pakisztánban is (Lahore-ban az erőd és a Badshahi mecset, Multan-ban és környékén a mauzoleumok).
Az építészet mellett a birodalom irányítását is magas színvonalon oldották meg, erős központi hatalmat alakítva ki. A hivatalnokokat elért eredményeik, és nem származásuk alapján nevezték ki. Érdemeik elismerése pedig pénzzel és nem földek adományozásával történt, így kerülve el a különböző érdekellentétek kialakulását.
Különösen nagy fejlődés ment végbe Akbar uralkodása idején, aki - bár nem volt szent - elődeivel ellentétben felismerte, hogy a hinduk sokkal többen vannak annál, mint amennyi embert el lehetne nyomni. Ennek megfelelően integrálta őket a társadalomba, és lehetővé tette számukra a különböző államigazgatási pozíciók betöltését.
A Mogul-birodalom az 1700-as évek elejére annyira nagyra nőtt, hogy gyakorlatilag kormányozhatatlanná vált. Államigazgatási rendszerük az erőszakba torkolló utódlási kérdések miatt meggyengült, és a vallásokkal szembeni intolerancia, illetve a dekadens udvari élet is hozzájárult a hanyatláshoz. Ráadásul 1739-ben a perzsa Nadir Shah is feldúlta Delhi-t.
Bár az utolsó uralkodó, II. Badur Shah 1857-ig hatalmon maradt, csak névleg irányította a birodalmat a központi hatalom meggyengülését jól kihasználó helyi hatalmasságokkal szemben.

XVII-XX. századig: Az angolok
Az első angol kereskedők a XVII. század elején érkeztek meg a Brit Kelet-India Társaság képviseletében és céljuk - a hódítások helyett - egyszerűen csak a haszonszerzés volt. Az első irodájukat 1612-ben alapították, és kezdetben csak a mogul császárokkal, illetve a helyi kormányzókkal történő üzletekkel foglalkoztak.
A későbbiekben gyárakat alapítottak és működtettek, amelynek kapcsán számos problémával szembesültek, mivel az angol jogrendet alkalmazták a helyi helyett. A profit növekedésével a kereskedelmi kapcsolatok is átalakultak, és az angolok egyre jobban belefolytak a helyi politikába.
A helyzet 1757-ben éleződött ki különösen, amikor az idegenek győzelmével végződő fegyveres összecsapás tört ki a Robert Clive vezette angolok, és egy bengáli törzsfőnök (nawab), Siraj-ud-daula katonái között. Ettől az esettől kezdve az angolok fokozatosan hódítókként kezdtek viselkedni, és elfoglalták az általuk kiválasztott területeket.
A mai Pakisztán részei közül először Sindh-re terjesztették ki uralmukat 1843-ban, majd Pandzsab (Punjab) - egészen az afgán határig kiterjedő befolyással rendelkező - szikh urait kergették el. Végül az addig törzsi irányítás alatt álló NWFP és Baluhisztán területét szerezték meg.
Az első komolyabb kihívást az 1857-ben kirobbant Indiai felkelés jelentette az angolok számára, amikor Észak- és Közép-India fellázadt az elnyomás ellen. (Az Indiai felkelés állásponttól függően több néven is ismert: Sepoy rebellió, Nagy Lázadás (Great Mutiny), Első függetlenségi háború.)
Az angolok végül leverték a határozott elképzelések nélküli felkelést (mely egyébként egy, a bengáli hadseregben történt banális eset kapcsán robbant ki), de komoly engedményekre kényszerültek. A Brit Kelet-India Társaságot megszüntették, és a hatalmat a továbbiakban a kormányzó (Viceroy) által képviselt a Brit Korona gyakorolta. Az angolok a szubkontinens ~40%-át irányításuk alatt tartó 565 maharadzsával, illetve maharanikkal (uralkodónő) is megállapodtak. Az általuk igényelt teljes szuverenitás biztosítása helyett az angolok szabad kezet biztosítottak a belügyekben, cserébe viszont feltétlen lojalitást, és az általuk meghatározott külpolitikában, illetve hadügyekben maximális támogatást vártak el.

Az angolok a gondosan kiválasztott káder réteggel kormányozták az országot. Az ún. Indian Civil Service tagjai kezdetben csak angolok lehettek, 1910-re azonban néhány helybelit is kineveztek. A hatalom gyakorlásában való részvétel pedig fokozatosan maga után vonta az önálló kormányzat igényének megerősödését.

A nagy játszma
A kifejezést (The Great Game) először Rudyard Kipling használta Kim című könyvében, aki az angolok és oroszok között az 1800-as években Közép-Ázsia (különösen Afganisztán) ellenőrzéséért folytatott versengést illette ezzel a névvel.
Az angolok történelmi ismereteik alapján jól tudták, hogy a legtöbb hódító észak felöl támadta meg a szubkontinenst, míg az oroszok a közvetlen angol fenyegetés lehetőségétől tartottak.
A XIX. század elején Közép-Ázsia még ismeretlen terület volt, így kémeket küldtek felderítésükre. A szent embereknek, kereskedőknek, illetve tanítóknak álcázott fiatal kalandorok térképeket rajzoltak, illetve megpróbáltak a helyi vezetők (kánok) bizalmába férkőzni.
Az északi területek viszonylag gyorsan Oroszország befolyása alá kerültek, így a játszma fókuszába Afganisztán került. A különböző afgán vezetők gyorsan rájöttek arra, hogy a külföldiek miként játszhatók ki egymás ellen, és mindig a számukra jobb ajánlatot tevő nagyhatalmat támogatták.
Az eredmény három afgán-angol háború lett:
Az első 1838-ban robbant ki, amikor az angolok szövetségese - az afgán népet egyesítő, nagy hatalmú vezető - Dost Mohammed Oroszország felé fordult. Az angolok fenyegetve érezvén pozíciójukat eltávolították Dost Mohammed-et a hatalomból, és helyére Shah Shujah-ot ültették. Shujah báb rezsimje, illetve az angol katonák azonban nagyon népszerűtlenné váltak. 1841-ben a feldühödött tömeg körbe vette a kabuli brit képviseletet, csapdába ejtve annak vezetőjét Alexander Burnes-t is. Az épületet végül megrohamozták és felgyújtották, Burnes-t feldarabolták, hivatalnokait pedig megölték. Shujah-ot szintén meggyilkolták és végül Dost Mohammed került vissza a trónra.
A második afgán-angol fegyveres konfliktus 1878-ban kezdődött, amikor Dost Mohammed utódja megkezdte kapcsolatai elmélyítését Oroszországgal. Az angolok megtámadták Afganisztánt, és Kabult is elfoglalták. A város ismét az angol és indai hivatalnokok lemészárlásának helyszíne lett, ami ráébresztette a megszállókat uralmuk fenntarthatatlanságára, és így Dost Mohammed unokája, Abdur Rahman-t lett a király.
A harmadik háború 1919-es kitörését követően az angolok gyorsan vereséget szenvedtek, és az augusztus 19-én aláírt béke megállapodásban elismerték Afganisztán függetlenségét.



1947: Pakisztán megszületése
Pakisztán létrejöttét alapvetően két embernek köszönheti. Az egyik a lahore-i költő és filozófus Allama Mohammed Iqbal, aki először javasolta az önálló muszlim állam létrehozását azokon a területeken, ahol a lakosság többsége muszlim vallású. A gyakorlati megvalósítás a napjainkban Pakisztán-szerte ünnepelt Mohammed Ali Jinnah számára jutott, aki az angolok szándékai és Gandhi egyet nem értése ellenére is megtalálta az utat elképzelései megvalósítására. (Jinnah képei szinte mindenhol láthatók az országban, és az emberek gyakran csak a Vezetőként emlegetik.)

Filmajánló
- A témával kapcsolatban mindenképpen érdemes megnézni Richard Attenborough Gandhi című filmjét, Ben Kingsley címszereplésével, amelyben egyébként Jinnah figurája egy kicsit ellentmondásos.
- Az eseményekről egyébként Pakisztán is elkészítette a saját verzióját Jinnah címmel, Christopher Lee főszereplésével.








A századforduló idején a hinduk és muszlimok még egységesek voltak az angolokkal szemben, és az 1885-ben alakult Indiai Nemzeti Kongresszus (Indian National Congress) tagjai között mindkét vallás követői megtalálhatók voltak. Bár 1906-ban a muszlimok egy új politikai szervezetet (All-India Muslim League) alakítottak, a fellépés továbbra is egységes volt. 1916-ban például a Muszlim Liga is támogatta az alkotmányos reformról szóló, közösen készített - az aláírás helyszínéről elnevezett - Lucknow-paktumot.
Az önálló kormányzat helyetti teljes függetlenség igénye az angolok által Amritsar-ban 1919-ben elkövetett mészárlás után vált hangsúlyossá. (A tragédiát a Gandhi című film nagyon szemléletesen ábrázolja. A helyszín - a Jallianwala Bag - egyébként ma egy szép parkká alakított nemzeti emlékhely az Arany-templom közelében.)

A függetlenség esélyével együtt nőtt a feszültség a hinduk és muszlimok között, és 1930-ban Iqbal volt az, aki először javasolta az önálló muszlim állam létrehozását. Érvelése szerint India egyes részei annyira különbözők, hogy egységes kormányzásuk gyakorlatilag lehetetlen, és inkább vallási, mint területi alapon célszerű két államot létrehozni. Iqbal egyébként nem adott nevet az új országnak, így a Cambridge Egyetemen tanuló Chaundry Rahmat Ali javaslatára lett Pakisztán. A szóösszevonás jelentése egyébként a "lelki tisztaság földje", de egy a régiókra utaló betűszónak is tekinthető: Pandzsab, Armenia (NWFP), Kash, Szindh, Baluhisztan alapján.
A 30-as évek végére Jinnah - aki korábban szintén az egységet támogatta - határozottan Pakisztán létrehozása mellett foglalt állást, és 1940. március 23-án a Muszlim Liga Lahore-ban tartott éves kongresszusán formálisan is kimondták, hogy a muszlim többségű észak-nyugat, és észak-kelet Indiának függetlennek kell lennie. A Kongresszus erősen ellenezte a tervet, és az így kialakult helyzetet London kellett, hogy megoldja.
A feladatot az 1947-ben frissen kinevezett kormányzó, Lord Louis Mountbatten kapta, aki Delhi-be érkezését követően úgy látta, hogy az objektív érvek, és a korábbi brit szándékok ellenére Pakisztán létrehozása elkerülhetetlen. A Kongresszus pedig a függetlenség árának tekintette az eredményt.
Egyetlen gyarmatból két független állam megteremtése nem volt egyszerű feladat. Az erőforrásokat elosztották, a határokat meghúzták, és a helyi hadsereget átstrukturálták. A hivatalnokok szabadon választhattak, hogy a jövőben melyik országot kívánják szolgálni. Végül pedig a brit katonák is kivonultak.

A függetlenség pillanatának közeledtével hatalmas népvándorlás kezdődött. A hinduk a szikhekkel együtt kelet felé indultak az újonnan megszülető Pakisztánban feltételezett jövőbeni életükkel kapcsolatos aggodalmaik miatt. A keleti területeken élő muszlimok új otthonuk megteremtése érdekében szintén elhagyták falvaikat és feladták korábbi állásaikat.
Életük kockáztatásával milliók keltek útra gyalogszerrel vagy vonaton, és nagyon sokan váltak a felosztás (Partition) kapcsán kirobbanó erőszak hullám áldozataivá. A nyugat felé tartó, muszlimokkal teli vonatok utasait a hindu és szikh fanatikusok mészárolták le, ugyanakkor hasonló sorsra jutottak a kelet felé haladó hindu vonatok utasai is. (Az események érzékeltetésére ismét a Gandhi című filmet ajánljuk.)

A vérfürdőt követően India és - a két részből (Kelet és Nyugat) álló - Pakisztán 1947. augusztus 14-én nyerte el függetlenségét.


A hozzászóláshoz jelentkezz be, vagy regisztrálj, ha még nem tetted!
 
< < <   > > >