Főoldal   Ország infók   Útravaló   Rólunk   Csirkefej
 
Ajánlott böngésző:
FireFox 2.x

Bejelentkezés






Elfelejtettem a jelszavam
Regisztrálom magam

Szavazás

Támogatóink

Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Advertisement
Thaiföld IV. - Életünk utolsó thaiföldi beszámolója (2007. július 30. - augusztus 7.) Nyomtat E-mail
2007 October 28, Sunday
Búcsú Laosztól
Búcsú Laosztól
Hétfőn délben magunk mögött hagytuk Pakse-t és ~30 km megtétele után begördültünk a laoszi - thai határra. Kénytelenek voltunk áthaladni Thaiföldön, mivel szárazföldön csak így tudtuk megközelíteni Malajziát.

Egyébként sajnos ideje is volt elhagynunk Laoszt, mivel a 30 napos tartózkodásra feljogosító vízumunk másnap járt le. A gyors, könnyed és mosolygós laoszi kilépés után áthajtottunk a thai határra, ahol az autó beléptetésének meglepően egyszerű elintézése után egy kellemetlen meglepetés ért bennünket...


A határátlépéssel kapcsolatban az igazi izgalom az autó beléptetése volt, de reményeink beigazolódtak és az ideiglenes importálásról szóló korábbi papírunk alapján ezúttal könnyen ment az adminisztráció. Megkönnyebbülten és teljes nyugalommal haladtunk az útlevél kezelés irányába, mivel annak idején Mumbai-ban szándékosan kétszeri belépésre jogosító vízumot kértünk, hogy ezzel később már ne kelljen foglalkozni.
Az útleveleink ellenőrzését két külön határőr végezte, akik közül az egyik már bepecsételte a belépést, míg a másik visszanyújtotta az útlevelet és közölte, hogy a vízum lejárt, így nem léphetünk be Thaiföldre. Megkérdeztük, hogy mi a teendő, mire azt a felvilágosítást kaptuk, hogy vissza kell mennünk a laoszi Savannakhet-be (a határtól 260 km-re fekvő város), ugyanis az a legközelebbi hely, ahol thai vízumot lehet igényelni, majd a megszerzett vízummal visszajöhetünk és beléphetünk Thaiföldre. Az valószínűleg üres fülekre talált volna, hogy milyen élményeken mentünk keresztül az elmúlt napokban, és most elképesztően fáradtak vagyunk egy több mint 500 km megtételét igénylő, néhány napos adminisztrációs kalandhoz, de azt elmondtuk, hogy
- egyrészt egyszeri belépésre jogosító laoszi vízumunk volt, melyet épp most használtunk el az országból való kilépéssel (a sikertelen vietnámi határátlépés miatt már másodszor!), ráadásul, ha nem is léptünk volna ki Laoszból, holnap akkor is lejárna a vízumunk,
- másrészt az autót néhány perccel ezelőtt teljesen szabályosan beléptettük Thaiföldre (a vámosok miért nem szóltak a vámkezelés előtt / alatt, ha már úgyis megnézték az útlevelet?).
Az érvelésünk nem hatotta meg a határőrt. Őt nem érdekli, hogy hogyan és hány nap alatt szerzünk vízumot, de legyen. Egy utolsó próbálkozással megkérdeztük, hogy nem lehet-e meghosszabbítani az el nem használt, második belépésre jogosító, de valóban két hete lejárt vízumunkat, vagy esetleg újat igényelni itt helyben. A válasz természetesen „Nem” volt.
Hát két hét szívás után erre nem számítottunk. Fáradtak voltunk, elegünk volt és nem akartuk elölről kezdeni a könyörgést a laoszi határon, így beültünk az autóba és egy hirtelen gondolattól vezérelve, az ott álló forgalomirányító rendőr karjelzésére áthajtottunk a határon Thaiföldre. Ekkor még nem tudtuk, hogy ezzel mibe ugrunk bele.

Kávé Bangkokban
Kávé Bangkokban
Este már a ~700 km-re nyugatra fekvő Bangkok-ban vacsoráztunk, majd a következő három napot pihenéssel, regenerálódással töltöttük.
Péntek délben elindultunk dél felé a thai - maláj határ irányába. Még korábban elhatároztuk, hogy ezúttal nem hagyjuk el Thaiföldet Kanchanaburi, illetve a Kwai folyón átívelő legendás híd megnézése nélkül. A város meglátogatása mellett még egy jó indok szólt. Májusban Nepálban megismerkedtünk az angol származású Terry-vel, aki Kanchanaburi-ban él és annak idején Kathmandu-ban azzal váltunk el egymástól, hogy mindenképpen beugrunk hozzá, amikor erre járunk.

A városba érkezve rácsörögtünk Terry-re és megbeszéltünk egy találkát a Death Railway Múzeumban (más néven Thailand-Burma Railway Center). Épphogy elkezdtük nézni a Death Railway építéséről szóló állandó kiállítást, amikor megérkezett hegymászó barátunk. Néhány perc alatt kiderült, hogy jelentős részt vállalt a néhány éve megnyílt múzeum létrehozásában, így rögtön annak történetét is megismerhettük. Terry barátja, az ausztrál Rod Beattie az intézmény alapító atyjaként és igazgatójaként jó néhány éve kutatja a Death Railway építésének részleteit, illetve a kapcsolódó történelmi eseményeket. Célja, hogy az emberek minél szélesebb köre számára feltárja a korszak hiteles történetét. A büféből a kiállító terem felé haladva Rod-dal is megismerkedtünk és váltottunk néhány szót, aztán belevetettük magunkat a világtörténelem e tragikus fejezetének megismerésébe.

Death Railway
Death Railway
Hát a kis sárgák jól kitalálták ezt a vasút dolgot. Az Indonézián, Szingapúron és Malajzián keresztül az ázsiai kontinens közepe felé törekvő japánok terve az volt, hogy a thai-okkal kötött megállapodás alapján létrehoznak egy 415 km hosszú vasútvonalat Thaiföld és Burma között, a két ország határán fekvő hegyeken keresztül. A cél az angolok irányította indiai hadsereggel szemben Indiáért harcoló japán csapatok ellátásának Thaiföldről való biztosítása volt. (A maláj félsziget megkerülésével történő tengeri szállítás nehézkes volt és a tengeralattjárók elterjedésével kockázatossá is vált.)
A vasút megépítéséhez többek között a szövetséges csapatokból származó hadifoglyokat állították munkába. Az építkezés körülményei (földrajzi viszonyok, időjárás, betegségek, táplálék- és gyógyszer hiány), illetve a projekt ütemezése következtében a Death Railway megépítése ~15000 hadifogoly életét követelte.

Híd a Kwai folyón
Híd a Kwai folyón
A történelmi háttér megismerése után néhány percre megálltunk és a múzeum ablakából csöndben szemléltük az utca túloldalán fekvő, sok száz áldozat földi maradványainak otthont adó sírkertet, majd kiautóztunk megnézni a Kwai folyón átívelő legendás hidat. Egy indiai vacsora után tovább indultunk délre a 700-800 km-re lévő thai - maláj határ irányába.

Este 10-kor Hua Hin városánál megtörtük az utazást egy éjszakára, majd szombat reggel folytattuk az utat, hogy még sötétedés előtt a határon legyünk.

A határra érkezve lepecsételtettük az autó ideiglenes importálásáról szóló nyilatkozatot, így hivatalosan is kiléptettük az autót Thaiföldről, majd beálltunk a sorba az útlevél kezeléshez.
Az útlevelünk alapján természetesen nem látták, hogy mikor léptünk be az országba és hol vannak az erről szóló pecsétek, így néhány percen belül az „Immigration” irodában kötöttünk ki. Ott valószínűleg az angol tudásuk hiánya miatt nem kérdeztek meg minket arról, hogy hogyan jöttünk be az országba, hanem inkább közösen hümmögtek az útleveleink felett.
Az autó szabályos importálásáról szóló papírt megmutatva azt sikerült világossá tennünk, hogy 5 nappal ezelőtt Laosz felől autóval léptünk be Thaiföldre. Innentől azonban a történetünk további részleteit közös nyelv hiányában nem tudtuk elmagyarázni, így azt telefonon próbálták meg kideríteni. Az ügyünkkel foglalkozó határőr végül beazonosította az esetünket a bevándorlási irodában lévő nagy könyvben, az országban tartózkodó „alien”-ekről szóló paragrafussal, majd kikereste ennek az angol megfelelőjét és az orrunk elé nyomta a lehetséges következményeket (maximum 110.000 Ft-nak megfelelő pénzbírság vagy börtönbüntetés vagy mindkettő). Nagyon meg volt magával elégedve, hogy milyen komoly esetet göngyölít fel ezen a késői szombat délutánon, így innentől kezdve, bárhogy próbáltuk magyarázni, hogy mi nem vagyunk illegális bevándorlók, mert ugye 5 nap itt tartózkodás után önként jelentkeztünk a határátkelőhelyen az országból való kilépésre, és amint lehetne ki is szeretnénk lépni innen. A bevándorlási irodában egy vízumkiadásra szolgáló ügyfélszolgálati pult is volt, így felvetettük, hogy szívesen kifizetjük a vízumok díját utólag, illetve a szabálytalan belépésért járó büntetést. „Belépési pecsét nélküli határátlépés” paragrafus sajnos nem szerepelt a nagykönyvben, így erre vonatkozó megoldási előírás sem, ezért határőrünk úgy határozott, hogy az eset az ő döntési kompetenciáján kívül esik, és tovább adja ügyünket a rendőrségnek. (Ez az eljárás egyébként tökéletesen megfelel a bennünk kialakult képnek a thai emberek működéséről: szigorúan az előírások szerint járnak el és kizárólag olyan kérdésekben döntenek, amelyek le vannak szabályozva számukra és természetesen úgy, ahogy az le van írva. Ebből kifolyólag nulla döntési felelősséget vállalnak azokban az esetekben, amelyek nincsenek pontosan leszabályozva számukra.)

Utolsó mentsvár
Utolsó mentsvár
Angolul nem beszélő barátunk tehát készített egy részletes feljegyzést az ügyről, amellyel tovább adhatja azt a rendőrségnek. Amíg a dokumentum készült, felhívtuk a bangkoki magyar nagykövetséget, hogy segítséget kérjünk tőlük, de nem tudtak sokat tenni.
Utolsó mentsvárként a bevándorlási iroda ajtaján kiragasztott óriási táblára mutattunk és kértük, hogy azt ott álló ékes angolsággal szóló tájékoztató alapján („If you have any uncovenient, please contact Sadaoimigration superintentent Tel…”) felvehessük a kapcsolatot a bevándorlási iroda ügyeletes felügyelőjével. A kicsit sem együtt érző határőr rázta a fejét és minden bizonnyal azt magyarázta thai-ul, hogy szombat este lévén a vonal túl végén úgy sem lesz senki. Sajnos nem próbáltuk ki, viszont tovább ragaszkodtunk hozzá, hogy legalább a főnökével beszélhessünk. A „boss” szó hallatán a határőr először bólogatott, de végül hosszú várakozásunk ellenére sem került elő senki. Úgy éreztük, hogy kár tovább próbálkoznunk, viszont ekkor még fogalmunk sem volt arról, hogy mi vár ránk.

Innentől kedd délutánig illegális bevándorlóként kezeltek minket és az ügyünknek minden ilyen esettel együtt a Bevándorlási hivatal -> Rendőrség -> Bíróság(!) -> Rendőrség -> Bevándorlási Hivatal utat kellett bejárnia.
Hogy miért? A Bevándorlás tovább adta az ügyet a Rendőrségnek, viszont itt a rendőrség maximum kivizsgálhat, de döntést nem hozhat, ezért tovább kell, hogy adja az előkészített ügyet a Bíróságnak, aki a döntést követően visszatolja azt a csőbe, hogy mindenki le tudja adminisztrálni a megnyitott ügye lezárását. Mi ezt természetesen végig kellett, hogy várjuk.
A hétfői bírósági tárgyaláson - ahol egyébként nem hallgattak meg minket - az egyszeri belépésre szóló vízum díjánál kisebb (!) összegű pénzbírságot szabtak ki ránk úgy, hogy a vízumot nem (!) kellett megvennünk.
A döntést követően, a közeli határváros bevándorlási hivatalának vezetője a keddi napot a mi ügyünk miatti autókázással töltötte, majd a saját autóján szállított ki minket a határra, nagyon sűrű bocsánatkérések közepette.
Három nap, három napnyi emberi erőforrás pazarlás és három halom papír kiállítása három különböző intézménynél, ugyanakkor az államkasszába összességében kevesebb pénz folyt be, mintha azonnal kifizettetik velünk az egyszeri belépésre jogosító vízumot. De f@szául bejárták a hivatali utat.
A történet alatt nagyon komoly tényfeltárást végeztünk a thai igazságszolgáltatás működésében, illetve a külföldiek kezelésében. A zamatos részleteket és a thai jogrendszer ide vonatkozó részének csődjéről szóló felismeréseinket szívesen megosztjuk bárkivel, de több írásbeli erőfeszítést nem szánunk az ügyre.
A kilépési folyamatunkat végig kísérte a bevándorlás vezetője, az adminisztrációt pedig pont az a határőr végezte aki szombat délután elindította az ügyünket. Háromszori bocsánat kérését nem tudtuk tiszta szívvel elfogadni.
Az ország Malajzia irányába történő elhagyásához egyébként a thaiföldi magyar nagykövetség külön engedélye kellett, melyet ezúttal is köszönünk Fejes Tamás konzulnak, mert különben egyenesen Budapestre kellett volna visszarepülnünk.

Az eljárás során megismerkedtünk néhány maláj és burmai arccal (szintén illegális bevándorlók Cool), akiktől a mi ügyünkön túl további esetekbe is betekintést nyerhettünk, amelyek további tanulságokkal szolgáltak.
Egyrészt, a thai bíróság azonos cselekedetekkel kapcsolatban kiszabott büntetéseit alapvetően befolyásolja az elkövető nemzetisége. Nézzük a példákat:
- A szintén pecsét nélkül belépő malájok - akiknek egyébként vízum sem szükséges a Thaiföldre való belépéshez - cselekedetükért ötször annyi bírságot fizettek, mint mi.
- De figyeljük csak meg, hogy mi történik a Malajziában dolgozó és Thaiföldön keresztül hazafelé tartó, és a thai határon útlevél nélkül megjelenő (pontosabban azt nem bemutató) burmaiakkal.
A thai törvények alapján a burmaiak határig történő kitoloncolása szükséges, így az állam pénzbírság kirovása nélkül, saját költségén, légkondis busszal leszállítja őket a thai - myanmari határra. Zseniális!!! Kérdés: Ezek után hány Malajziában dolgozó burmai fiatal vesz buszjegyet a hazajutáshoz? A válasz nem nehéz, és mivel egyetlen egy láncszem sincs a gépezetben aki - a szabályozás felett egy pillanatra elgondolkodva - egy döntés felvállalásával véget vetne ennek a különleges szokásnak, valószínűleg a burmaiak még hosszú ideig buszozhatnak keresztül az országon a thai-ok pénzén. Money mouth

A sikeres határátlépésünket követően célba vettük a ~200 km-re fekvő Penang szigetet, Ázsia számunkra egyik legérdekesebb és sok tekintetben nagyon jó példával elől járó országában, Malajziában.


A hozzászóláshoz jelentkezz be, vagy regisztrálj, ha még nem tetted!
No. 1 :
Ezek legalább a végén már normálisak voltak, amire az egész eljárás során nem volt garancia.Tipikus esete annak, amikor valaki a saját szemétdombján úrnak képzeli magát.
Hozzászóló: Bukta • 2007-11-04 18:50:57
 
< < <   > > >