| Bolívia - Magasan az Andokban, az indiánok földjén (2008. április 28. - május 4.) |
|
|
| 2008 June 17, Tuesday | |
 Sziget a Salar de Uyuni-ban Tartózkodásunk első felében nem nagyon értettük, hogy mi az, amitől oly sokan a régió legbarátságosabb országának tartják Bolíviát, és ennek megfelelően első néhány napi tapasztalataink alapján kicsit csalódottak is voltunk. Utunk felénél azonban, mintegy varázsütésre jóra fordultak a dolgok, Potosi-ban megismerkedtünk egy különleges emberrel, Dulfredo-val, majd alaposan bejártuk a lenyűgöző Salar de Uyuni-t, illetve az ország rendkívüli természeti látnivalókkal tűzdelt dél-nyugati részét. Egy hetes rövid tartózkodásunk után továbbra sem gondoljuk, hogy az itt élők a világ legbarátságosabb emberei, ugyanakkor összességében mégis csodálatos emlékekkel hagytuk magunk mögött e hideg, de színes ország határát, és gördültünk be a szomszédos Chile-be.  Bolívia határán Néhány kilométer múlva begördültünk Copacabana falucskába, amely egyébként a legendás Rio-i beach névadója. Copacabana a Peruból Bolíviába utazó overlanderek első megállója. Az utazók többsége csak egy-két éjszakára időzik itt, azonban vannak, akik az olcsó megélhetés miatt hosszú időre lelazulnak a tóparti kis településen. Mi nem voltunk nagyon lenyűgözve a helytől. Az érkezésünket követő órák élményei között egy tragikusan rossz ebéd és egy több órás parkolós szálláskeresés szerepelt. Ráadásul egyáltalán nem éreztük a helyiek híres vendégszeretetét, amelyre felkészültünk. Ismét rájöttünk, hogy egy új ország határát lehetőleg nulla várakozással kell átlépni, mert különben könnyen gyors csalódás lehet a vége. Délután lementünk a tópartra és kiderítettük, hogy mikor indulnak hajók a közeli Isla del Sol-ra. Megtudtuk, hogy másnap reggel 8-kor fogunk tudni áthajózni, a szigetre, amely az inkák szerint nemcsak a Nap, de a nagy fehér inka vezér, Viracocha, illetve az inka kultúra szülőhelye is egyben. Az éjszakát hosszas keresgélés után végül a Hotel Glória kertjében töltöttük, ahonnan reggel az utolsó pillanatokban rohantunk le a kikötőbe, hogy elérjük a hajó indulását. A szeles utat végigbeszélgettük a kis hajó fedélzetének felső szintjén utazó arcokkal. Hideg volt, de érdekes. Az Isla del Sol egyébként a Titikaka-tó névadója is, ugyanis a sziget egykori lakói Titi Khar’ka-nak (A puma köve) nevezték azt. A szigeten csupán néhány órát töltöttünk, de ez pont elég volt egy kellemes sétára és a sziget hangulatának beszippantására. Hosszasan kóboroltunk az egykor kialakított és ma is aktívan megművelt földteraszok között, és megnéztük a sziget egyik legismertebb inka romja, a Palacio del Inca maradványait. Koradélután visszahajóztunk Copacabana-ra és egy gyors ebéd után elindultunk dél-keletre, a ~100 km-re fekvő La Paz-ba (3660 m). A sziget kellemes hangulata után nem nagyon voltunk felkészülve a ránk váró kellemetlen megpróbáltatásokra. Mivel Peruból üres tankkal jöttünk át, ezért minél előbb tankolnunk kellett, de a Copacabana határában található egyetlen benzinkúton nem volt gázolaj. Egy helyi rendőrtől megtudtuk, hogy a következő tankolási lehetőség kb. 30-40 km-re található. Nem tudtunk mást tenni, elindultunk az említett település irányába, abban reménykedve, hogy ott nem lesz probléma. Reményeink ellenére a dízel kérdés nemcsak hogy ezen a napon, de egész bolíviai utunk során elkísért bennünket, így nem kevés idegeskedés és kutasokkal való veszekedés színesítette az országban való tartózkodásunkat. Egy kompos átkelés és egy kalandos tankolás után sötétedéskor értünk a kaotikus La Paz-ba. A világ legmagasabban fekvő fővárosának rövid szemrevételezése után a továbbindulás mellett döntöttünk. Tankoltunk (itt szerencsére problémamentesen), magunkhoz vettünk egy csomag gyorskaját és már úton is voltunk dél felé. Célunk a fővárostól kevesebb mint 100 km-re fekvő Urmiri volt, melyet az említésre sem méltó útikönyvünk tanácsára kerestünk fel. Urmiriban ugyanis állítólag megtalálható a Termas de Urmiri-nek köszönhetően épített különleges fürdőszálloda, melynek kertjében többek között kempingezni is lehet. A szálloda egy lánc része, melynek egyik tagja La Paz-ban található. Biztos, ami biztos alapon rákérdeztünk a fővárosi Hotel Gloria-ban erre az Urmiri dologra, illetve az ottani kempingezési lehetőségre. Egy kedves recepciós kezünkbe nyomott egy szórólapot és bátran elirányított bennünket Urmiri-be. Kb. 50 km aszfalton való vezetés után lekanyarodtunk egy földútra, amelyen az utolsó 15-20 km-t kellett megtennünk. Ahogy haladtunk, a földút egyre kacskaringósabb lett, majd egy meredek szerpentinbe torkollott. Egész úton összesen egy autó jött velünk szembe és az útviszonyok sem egy gazdagon lakott helyről tanúskodtak. A szerpentin alján áthaladtunk egy hídon, majd egy szikla alagúton és néhány tíz méter múlva egy lelakatolt kapuval szemben végződött az út. A szálloda nemcsak, hogy nem volt nyitva, de egy lélek sem volt ott. A pillanat igazi izgalmát pedig az adta, hogy első látásra nem volt triviális, hogy hogyan fogunk megfordulni. Aztán rövid próbálkozás után döntöttünk. Visszatolattunk az alagútig, majd át a keskeny hídon és további ~100 m tolatás után végre találtunk egy kiszögellést, ahol meg tudtunk fordulni. Köszi útikönyv, köszi Hotel Glória La Paz! Visszamentünk a főútig, majd dél felé indultunk a kb. 2-300 km-re fekvő legközelebbi nagyvárosba, Oruro-ba (3702 m). Egy hányatott oruroi éjszaka és egy másnap reggel hosszan elhúzódó pénzváltásos / tankolásos kaland után végre elindultunk az ezüst bányáiról híres Potosi-ba (4090 m).  Potosi főtere Azonnal beültettük Dulfredo-t az autóba, aki mintegy mentőangyalként mutatta az utat az elmúlt néhány órában már megismert város egyirányú utcáinak rengetegében. Végül újdonsült ismerősünk háza előtt parkoltunk le, aki időközben kisakkozta, hogy éppen nála is tölthetjük az éjszakát. Egész napi éhezés után elmondhatatlan élmény volt Dulfredo-val és feleségével lesétálni a város egyik kis pizzériájába és elfogyasztani egy spanyolos módon megsütött hatalmas vegetáriánus pizzát.  Potosi utcáin A speciális városnéző túra keretében körbejártuk a város egyik legnagyobb piacát, majd zárásként beültünk a helyiekkel egy K’alaphurka levesre, mely étel megszületése a helyi indiánoknak köszönhető. A leves különlegessége, hogy tálaláskor egy izzó követ helyeznek el a tányér alján, melynek hatására vulkánként fortyogó levesek kerülnek ki az asztalokra, és azok a fogyasztás során mindvégig forrók maradnak. A különleges potosi-i tartózkodás után, koradélután elbúcsúztunk Dulfredo-tól és feleségétől, majd elindultunk a ~200 km-re fekvő Uyuni (3669 m) irányába. A legtöbb bolíviai ember, Uyuni említése hallatán összerezzen, mivel azonnal a városra és annak környékére jellemző elképesztő hidegre asszociál. Pont sötétedéskor érkeztünk a településre és azonnal éreztük, hogy miről is szólnak ezek a legendák. Fogcsikorgató, száraz, hideg levegő fogadott bennünket.  Sóbútorokon Másnap reggel viszonylag korán keltünk és első utunk a főutcára vezetett, ahol képbe akartunk kerülni a közeli Salar de Uyuni és a dél-keleti országrész egyéb látnivalóival, illetve szerettünk volna találni egy utazási irodát, akiknek követhetjük valamelyik terepjáróját egy 2-3 napos túrán. Előző nap, a Potosi és Uyuni közötti földúton szembe jött velünk egy francia lakóautó, akiktől megtudtuk, hogy 10-11 körül indulnak a túrák Uyuni-ból. Jól sikerült időzítenünk, mert 10 előtt gördültünk ki a főutcára és láttuk, hogy még csak akkor kezdik el pakolni a túragépeket.  Zöld lagúna Nem akartunk a túrán a szó szoros értelmében részt venni, csak követni szerettünk volna egy autót, hogy tudjuk, merre kell menni, mit kell nézni, a jelölések nélküli, végtelen sivatagban. Az utazási irodában dolgozó lány gyorsan megértett minket és elkezdett telefonálni. Az első sofőr lepattintotta, a második lazán beleegyezett, csak az érdekelte, hogy elég magas-e az autónk alja, vagyis el tudunk-e menni a nehezebb szakaszokon. Az árban is könnyen megegyeztünk, a standard túraár tizedrészéért követhetjük majd őket saját autónkkal. 10-re minden le volt zsírozva, így maradt fél óránk, hogy bevásároljunk néhány alapélelmiszert a kalandra, és 10:30-ra visszaérjünk az induláshoz, az iroda elé. Villámsebességgel elgurultunk a piacra, körbeszaladtunk megvenni a szükséges cuccokat, illetve beugrottunk néhány percre egy Internet kávézóba, majd 10:30-kor felkészülten parkoltunk le a megbeszélt helyen. A sofőrünk épp a Toyota-juk tetején végezte a pakolás utolsó simításait. Bemutatkoztunk neki, illetve összebandáztunk a túrán résztvevő 6 utazóval. 2 német csajszi, egy bolíviai párocska, illetve egy izraeli és egy angol srác.  Egy sóhotelben Az elkövetkező három napban utunk talán legfeledhetetlenebb tájain autóztunk keresztül, melyekről sokkal inkább a képek tudnak beszélni, mint a szavak (lásd a galériát). Végtelen só sivatag, sivatagi kaktusz sziget, csodálatos szikla formációk, semmi közepén feltörő gejzírek, tükörsima lagúnák, kecses flamingók, és a természet megannyi más csodája várt minket a következő ~500 km-en. Vasárnap délután szomorúan váltunk el az addigra jól összeforrott csapattól, mivel ők visszavezettek Uyuni-ba, mi pedig az Atacama sivatagon keresztül nekivágtunk Chile-nek.                 No. 2 : látom, a "gazdag" szó nem kopott ki még a szótáradból, Krumpli! No. 1 : szevasztok! ez klassz lehetett! a gázlón-átvágós az egyik legklasszabb reklám, hamar elküldeni a Land Rover kínai tulajdonosának! :) |
| < < < | > > > |
|---|
Hozzászólások