Back to the old continent
Az első napokban igazából turistaként bolyongtunk a városban. Nem mintha nem ismertük volna, csak bennünk volt az érzés: újabb város, újabb kalandok. Előttünk van, ahogy az első esték egyikén fent állunk a Kópé teraszán és Dj Balance hangulatos aláfestő zenéje mellett csodáljuk a kivilágított Nyugati pályaudvar homlokzatát.
A hazaérkezést követő napok kellemes pillanatai között emlékszünk vissza erre a felszabadult nyaralás érzésre, és például a barátokkal való első találkozásokra. Ami ugyanakkor sokkoló volt, az konkrétan az első itthoni éjszakánk. A reptéri boldog ölelkezések, puszik és felfokozott hangulatú beszélgetések után, Gáboréktól kapott kölcsön autóval, benne az ajándék lufikkal hazagurultunk, és eljött a várva várt pillanat: beléptünk szeretett és az elutazásunk előtt elképesztően stílusosnak tartott lakásunkba. Az első percben egyértelművé vált, hogy egyrészt vége az útnak (ez ugye triviális), másrészt viszont valamivel színessé kell tennünk az elkövetkező „normál” hétköznapokat (ez már nem annyira). Néhány nap múlva a lakás mély narancssárga, illetve egyéb hasonlóan konzervatív színekben pompázott és így végre kezdtük tiszta szívből otthon érezni magunkat.
Teltek-múltak a hetek, élveztük az itthonlét pillanatait, szép lassan összeillesztgettük életünk építő kockáit és közben intéztük Defi hazahajókáztatását Buenos Aires-ből Rotterdam-ba.
Egy verőfényes augusztusi napon aztán megérkezett a hívó szó: útrakelhetünk, mert Defi hamarosan behajózik a holland kikötővárosba.
Riksa európai módra
Rotterdamba való megérkezésünk előtt, fő állomásaink a német Passau, Würzburg és Köln (Leverkusen), illetve a holland Arnhem voltak. Vasárnap délután begördültünk Rotterdamba, ahol hétfőn rögtön ki is pörögtünk a város hatalmas kikötőjébe.
Az út nem várt, igazi meglepetése az volt, hogy az előzetes levelezések és telefonok eredményeként az autó kiszabadítását 3, azaz három óra alatt sikerült abszolválnunk, ami nemzetközi szinten nagyon durva teljesítménynek tekinthető.
A feledhetetlen csatornák
A város jó választásnak bizonyult az utolsó este eltöltésére. Tekeregtünk a piros lámpás negyedben, majd hosszan sétáltunk a csatornák között és végül kikötöttünk egy hamisítatlan holland sörözőben, ahol aztán meglepő dolog történt.
Egyrészt ugye túl voltunk életünk egyik nagy álmán, egyben életünk egyik legmeghatározóbb szakaszán, ami elképesztően szomorú volt, másrészt persze nem kicsit volt felszabadító, hogy visszakaptuk az autót és ezzel az út utolsó megpróbáltatásán is túl voltunk. Ezekkel az ellentétes érzésekkel egyidőben elemi erővel nehezedett ránk az a tudat, hogy mostmár tényleg nincs más hátra: lassan hazamegyünk és „mint minden rendes ember”, mi is elkezdünk dolgozni.
Mindezekkel a levegőben, a hangulatos útzáró beszélgetés egy ponton érthetetlen vitába fordult. Sajnos már nem tudunk visszaemlékezni, hogy mi volt a nézeteltérést kipattintó téma, de azt tudjuk, hogy valami, a mi életünktől teljesen független, általános, bagatell filozofálgatás volt.
Az Amszterdami Paktum helyszíne
A békekötés örömére, másnap (2008. augusztus 20-án), hazaindulásunk délelőttjén megkötöttük a nevezetes Amszterdami Paktumot, majd boldogan csattogtunk ki az utcára, hogy a délutáni indulásig hátralévő néhány órát a lehető legtökéletesebben töltsük el.
Délután 5 körül búcsút intettünk a városnak, majd kigördültünk az autópályára, hogy nekifussunk utunk utolsó néhányszáz kilométerének.
2008. augusztus 21-én reggel 9 körül kb. ugyanolyan fáradtan gördültünk be házunk udvarára, mint azon a bizonyos másfél évvel ezelőtti febuár 1-i éjszakán, amikor hatalmas várakozásokkal a szívünkben kigördültünk onnan kelet felé.
No. 3 :
Azért én is ott voltam 
.
Biztos amit tuti alapon
.
.Biztos amit tuti alapon
.No. 2 :
hát igen, de van a házépítésben, meg ebben némi közös jelleg :) azért meg is ún6ttátok volna 1mást....
No. 1 :
be is b@szott volna, ha ez után szétmentek