Történelem II: A XVIII. század végétől - napjainkig
Közel-Kelet - Irán
2007 March 21, Wednesday
Ezt a részt akkor is érdemes elolvasnod, ha nem igazán érdekel a történelem. Szerintünk sokat lehet belőle tanulni, és nem nélkülözi a napjainkat érintő kérdéseket sem.

1779-1925: A Kadzsarok (Qajar) és az alkotmányos forradalom
1779-ben Karim Khan Zand halálát követően Aga Mohammed Khan egyesítette az azeri Kadzsarokat, és egy új fővárost hozott létre, az akkor még kis településnek számító Teheránból.
1795-ben fennhatóságát egész Perzsiára kiterjesztette, de egy évvel később saját szolgálói gyilkolták meg.
Az általa alapított Kadzsar dinasztia amellett, hogy nemzetközi szinten nevetségessé tette az országot, hatalmas károkat okozott néhány évtized alatt. Az oroszok - az angolokhoz hasonlóan - folyamatosan rajta tartották a szemüket Perzsián, mivel rajta keresztül szerettek volna hozzáférni a Perzsa-öbölhöz, illetve Indiához, az angolok pedig ennek megakadályozásában voltak érdekeltek.
Fath Ali Shah idején (1797-1834) Oroszország elfoglalta Grúziát (Georgia), a mai Azerbadzsán területét, Örményország keleti részét és Dagesztánt, amelyek korábban perzsa befolyás alatt álló, független államok voltak.
Nasser al-Din Shah 1848-1896-ig tartó uralkodása során az ország modernizálása helyett - számtalan felesége mellett - műalkotások gyűjtésére, és múzeumok építésére helyezte a hangsúlyt. Több száz hercegi címet adományozott, melyek viselői kedvük szerint költhettek a nemzeti kincstárból, és az olyan luxus beruházások, mint a teheráni Golestan palota építése is jelentős összeget emésztettek fel. A kincstár így kialakult állandó hiányát az állami vagyon folyamatos értékesítésével pótolták, a külföldi vevők nagy örömére. A legképtelenebb példa az állami vagyon elherdálására talán az az eset, amikor Nasser al-Din megpróbálta eladni Perzsia valamennyi gazdasági erőforrásának (az összes bankot, bányát, vasutat beleértve!) kizárólagos használati jogát 40.000 angol font egy összegben, majd 25 éven keresztül évi 10.000 angol font ellenében. (Amikor az ügylet híre kiszivárgott a sah kénytelen volt azt visszavonni, annak nyilvánvaló abszurditása miatt.)
A kisebb-nagyobb folyamatos tiltakozások Muzaffar al-Din uralkodása idején forradalomba torkollottak, melynek hatására 1906-ban az uralkodó kénytelen volt összehívni az ország első parlamentjét (Majlis), és egy új - a síita vallási elvekkel jobban összhangban álló - alkotmányt elfogadni. (Ez volt az alkotmányos forradalom.)
Az oroszok látva az addig számukra nagyon segítőkész sah hatalmának meggyengülését, engedményei visszavonására kényszerítették.
1908-ban a sah fia, Mohammad Ali lett az új uralkodó, aki gyakorlatilag azonnal katonai diktatúrát vezetett be. Az elnyomás hatására 1909-ben felkelés robbant ki Tabriz-ban, melynek következtében Mohammad Ali kénytelen volt lemondani a hatalomról, az akkor még gyermek fia, Ahmed javára. A forradalmi hevület lassan alábbhagyott és végül 1911-ben Shah Ahmed szép csendben betiltotta - felkelés után újra összehívott - második Majlis-t.
Az I. Világháború során az angolok és az oroszok elfoglalták az ország különböző részeit, míg a törökök a jelentős részben keresztény észak-nyugati területeket szerezték meg. Komoly veszteséget jelentett az is, hogy az orosz forradalom hatására Gilan tartomány (a Kaszpi-tenger nyugati partja melletti országrész) 1920-ban elszakadt Perzsiától, és Kuchuk Khan vezetésével egy szovjet köztársaságot hozott létre.
Úgy tűnt, hogy a gyenge Kadzsar sah képtelen kezelni a kialakult helyzetet, így egy - az angolok által támogatott - katonatiszt Reza Khan lett az, aki gyorsan visszafoglalta Gilan-t, mielőtt elűzte Shah Ahmad-ot.

1921-1979: A Pahlavi-k
1921-ben Reza Khan államcsínyt követett el, amellyel gyakorlatilag Perzsia ura lett. Kezdetben még kinevezett egy báb miniszterelnököt, de 1923-ra már úgy érezte kellő támogatottsággal rendelkezik ahhoz, hogy e posztot is saját maga töltse be. Végül 1925-ben a Pahlavi dinisztia első sahjává nyilvánította magát, és fényűző koronázási ünnepséget rendezett a Golestan palotában.
Reza Shah, ahogy később ismerté vált egy hihetetlen nagy feladatot vállalt magára, amikor - a török Mustafa Kemal Atatürk-höz hasonlóan - az ország modernizálását tűzte ki célul. Egyaránt foglalkozott az oktatás (írástudatlanság csökkentése), a közlekedési infrastruktúra, az egészségügyi rendszer, az ipar, illetve a mezőgazdaság fejlesztésével. Segítséget nyújtott a nők helyzetének javításához (pl. betiltatta a csador viselését), Atatürk-höz hasonlóan nyugati öltözetben járt, és gyakran került összetűzésbe a vallási vezetőkkel.
1934-ben az évezredek óta Perzsiának hívott országot - mivel gyűlölte nevét - az árja szóból (jelentése: nemes eredet) kiindulva Iránnak nevezte el.
A II. Világháború során - bár Irán semleges maradt - a sah beszédeiben a nácikat támogatta, amely túl soknak bizonyult a jelentős befolyással rendelkező Nagy-Britannia és a Szovjetunió számára. 1941-ben Reza-t a Dél-Afrikai Köztársaságba száműzték, és utódja - brit nyomásra - 22 éves fia, Mohammed Reza lett. 1943-ban Teheránban az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió aláírta a Teheráni dekrétumot, amelyben elfogadták Irán függetlenségét.
Mohammed Reza abszolút hatalmat szerzett, de nagyon erős angol befolyás alatt állt, amelyre jó példa többek között a Mossadegh ügy kezelése.
Az amerikai kormányzat nyomására a társadalmi és gazdasági modernizáció, az úgynevezett Fehér Forradalom (nevét onnan kapta, hogy vérontás nélkül valósult meg) folytatódott. A változások azonban túl gyorsak voltak a konzervatív, főként vidéki, muszlim lakosság számára, és a vallási vezetőkből álló réteg (ulema) szintén kifogásokat fogalmazott meg a föld reformmal, és a választójogi törvény azon módosításával szemben, amely a nem muszlimok számára is szavazati jogot biztosított.
1962-re a Qum-ban élő Khomeini Ayatollah (az Ayatollah a legmagasabb rangú síita vallási vezető) lett az ellenzék egyik legfontosabb vezéregyénisége. 1964-ben a sah jóváhagyott egy törvényt, amely teljes körű büntetlenséget biztosított az Iránban állomásozó amerikai katonáknak, melynek hatására Khomeini kinyilvánította, hogy a sah alacsonyabb rendűnek tartja iráni embereket, mint az amerikai kutyákat. (Ugyanis, ha valaki az Egyesült Államokban elüt egy kutyát, akkor megbüntetik érte, de ha egy amerikai elgázol egy iránit, megússza büntetés nélkül.) A sah válasza egyszerű volt: száműzte Khomeini-t, aki először Törökországban, majd Irakban talált menedéket.
Az 1974-es olajárrobbanás miatt az ország olajértékesítésből származó bevételei 4 milliárd amerikai dollárról 20 milliárdra nőttek, amely jó lehetőséget teremtett volna a sah számára népszerűsége növelésére. Az amerikai fegyverkereskedők azonban meggyőzték arról, hogy mennyivel jobb ötlet fegyverekre költeni a pénzt. (Az akkor beszerzett arzenál nagy része még most is a sivatagban rozsdásodik...)
A kialakuló világgazdasági recesszió az olaj értékesítés visszaesésével járt, amelynek következtében a társadalmi reformok jelentős részének vége szakadt.

1979: Az iszlám forradalom
A Pahlavi dinasztia uralkodásának kezdete óta voltak feszültségek, amelyek időnként erőszakos eseményekben csúcsosodtak ki. A diákok gyorsabb reformokat akartak, az elvakult muszlimok a reformok leállítását követelték, és mindenki támadta az uralkodót pazarló életmódja miatt. Az olajárrobbanás hibás kezelése miatt a gazdaság helyzete rosszról még rosszabbra változott, és a megerősödő ellenzék utcai demonstrációkkal fejezte ki nemtetszését.
A sah minden eszközt megragadott uralma megőrzéséhez. Savak nevű szervezete már korábban is hírhedt volt kínzásairól, illetve gyilkosságairól, és a 70-es évek végére az elnyomás kegyetlensége elviselhetetlenné kezdett válni. 1978 novemberében katonai törvényszék került bevezetésre, miközben tüntetők százait gyilkolták meg az utcai harcok során Teheránban, Qom-ban, és Tabriz-ban. Decemberben a helyzet megmentése érdekében Shapur Bakhtiari-t nevezte ki miniszterelnökké, de ekkor már késő volt. Végül harmadik feleségével Farah Diba-val 1979. január 16-án (ma nemzeti ünnep) elrepült az országból, és Egyiptomban halt meg 1980-ban.
Az ellenzék mindenki - a szélsőséges muszlim erőktől, a szovjetek támogatását élvező bal oldaliakig - által elismert vezetője, az abban az időszakban már párizsi száműzetésben élő Khomeini Ayatollah volt, akitől egy alkotmányos monarchia megvalósítását remélték. Sajnos csalódniuk kellett.
Bár Khomeini nacionalizmusa és iszlám fundamentalizmusa volt a forradalom egyik pillére, azt - a nyugati politikusokat is beleértve -senki nem ismerte fel, hogy milyen mélyen gyökerezik a támogatottsága. Amikor 1979. február 1-én visszatért az országba az összegyűlt tömeg előtt felvázolta egy új, külföldi hatásoktól mentes, az iszlám elvei szerint működő Iránról alkotott koncepcióját, melynek az is fontos elemét képezte, hogy mostantól ő lesz az, aki az ország mindenkori irányítóit kinevezi.

1979-1989: A forradalom utóélete
A hatalomra került Khomeini gyorsan hozzálátott a neki tulajdonított híres mondás: "A forradalom után következik a forradalom" tartalmának megvalósításához. A vallási vezetők által irányított iszlám köztársaságot brutális hatékonysággal hozta létre.
A sah uralmának megdöntésében jelentős szerepet betöltő csoportok félre lettek állítva, az emberek eltűntek az utcákról, és a rövid koncepciós pereket gyakran kivégzések követtek. A változást generáló, sokak által támogatott eszmék gyorsan megváltoztak, és egy iszlám forradalom született.
Az 1979 márciusában tartott népszavazáson 98,2% támogatta a világ első iszlám köztársaságának megalapítását, amelyet végül április 1-én kiáltottak ki, és a legfőbb vezető (Supreme Leader) Khomeini Ayatollah lett.
Az új köztársaság - többek között a további iszlám forradalmak ösztönzése miatt - gyorsan szembe került a világ jelentés részével, és a teheráni amerikai nagykövetség 1979 novemberében kezdődő, 444 napon keresztül tartó elfoglalása sem tett jót az ország nemzetközi megítélésének.
A válság közepén került sor az ország történelmének első elnök választására, amelyen Khomeini régi barátja Abol Hasan Bani-Sadr győzelmével végződött, míg a miniszterelnök Mohammed Ali Rajai lett.

1980-88: Az Irak-Irán háború
1980-ban Irak elnöke Szaddám Husszein jó esélyt látott az olajban gazdag Khuzestan tartomány megszerzésére, azzal az indokkal, hogy az Irak történelmi része. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.
A két fél közül Irak jobb fegyver arzenállal rendelkezett, míg a jóval nagyobb Iránnak több, és a mullah-ok (síita papok) jóvoltából fanatikusabb katonája volt. A nyugati hatalmak és a Szovjetúnió a "két rossz" közül választva Irak pártjára álltak, így Irán csak a jóval magasabb fekete piaci áron jutott fegyverekhez.
A harcok nagyon kegyetlenek voltak, az I. Világháború óta nem látott mérges gázokkal, és lövészárok háborúval. Az irániak fanatizmusára jellemző, hogy a muszlim önkéntesek egy főként fiatalokból (jelentős részük csak 13 éves volt) álló, Basijis-nak nevezett csoportja átsétálással tisztította az aknamezőket, abban a hitben, hogy mártírhaláluk esetén a mennyországba kerülnek.
1982 júliusára Irán visszaszorította a határ túloldalára az iraki csapatokat, de békekötés helyett új célokat - a síita vallás szempontjából jelentős városok (Najaf és Kerbala) elfoglalását - tűztek ki. A háború újabb hat évig tartott.
A tűzszünetről végül 1988 közepén sikerült megállapodni, de a háború hivatalosan csak 1990 augusztusában, az Öböl háborút megelőzően ért véget. A fogolycserék még a 2003-ban megkezdett iraki háború előtt is folytak.


 
Az egyeduralomért folytatott belpolitikai csatározások a háború során is folytatódtak. 1981 júniusában bomba robbant az Iszlám Köztársaság Párt székházában, amely Beheshti Ayatollah, a párt alapítója mellett, 71 másik személy - köztük négy miniszter - életét is kioltotta. A második bomba augusztusban robban megölve az akkor már elnök Rajai-t, illetve az új miniszterelnököt.
A tettesek kilétére és a mögöttük álló erőkre nem derült fény, viszont tény, hogy 1982 végére Khomeini gyakorlatilag ellenzék nélkül maradt.

1989-napjainkig: Khomeini után
Khomeini Ayatollah 1989. június 4-én halt meg, tisztázatlan utódlási helyzetet hagyva maga után. A legfőbb vezető végül a korábbi elnök Ali Khamenei Ayatollah lett, míg a korábban főként protokoll feladatokat jelentő elnöki poszt Hojat-ol-Eslam Rafsanjani megválasztásával átalakításra került.
Rafsanjani megkezdte az elkerülhetetlen gazdasági reformok végrehajtását, és 1993-as újraválasztásával a belföldi politika normalizálódni látszott. Nemzetközi szinten azonban Irán továbbra is népszerűtlen maradt. Az Egyesült Államok 1995-ben - máig is tartó - kereskedelmi embargót vezetett be az országgal szemben a terrorizmus állami támogatásának vádja miatt.

Gyakorlati tapasztalataink alapján az embargó nem tűnik célra vezető eszköznek. Szerintünk - többek között - azt sikerült elérni, hogy Irán nagyon sok tekintetben önellátóvá vált (pl. autógyártás, vegyipar, élelmiszeripar), és amely termékek előállítására - gazdaságossági, vagy éghajlati okok miatt - nem képes azokat főként Kínából és Oroszországból szerzi be. Így talán nem véletlen, hogy az ENSZ BT ülésein mindkét ország mérsékelt álláspontot képvisel az Iránnal szembeni szankciók vonatkozásában.
A nemzetközi kapcsolat Franciaországgal is normálisnak nevezhető, amit jól példáz, hogy - francia licenc alapján - évek óta gyártanak az országban Peugeot 405-öket, és nem sokkal látogatásunk előtt állt üzembe a Peugeout 206 szinte teljesen automatizált gyártósora.

Az 1997. év elnökválasztása izgalmas fordulatot hozott a belpolitikai életben. Mindenki - különösen a vallási vezetők - meglepetésére a hét konzervatív jelölt előtt a mérsékelt, az iráni normák szerint liberálisnak számító Hojjat-ol Eslam Seyed Mohammed Khatami nyerte meg a választást.
2000-ben a parlamenti választásokon a reformerek nagy többséget szereztek, és Khatami 2001-es újraválasztásakor jó esély mutatkozott a választási programban szereplő társadalmi és gazdasági liberalizáció végrehajtására.
A Majlis, annak ellenére, hogy keményem próbálkozott nem tudta megvalósítani a reformokat. 2004 elejéig 295 törvényt hozott, amelyből a legfontosabb változásokat jelentő 111-et megvétózta az Örök Tanácsa.
A reformerek ellen irányuló konzervatív reakció jóval túlmutatott a törvényhozás megakadályozásánál. A reformerek szellemi vezetőit meggyilkolták, a tiltakozó diákokat megverték, újságok tucatjait tiltották be, szerkesztőiket pedig letartóztatták. A legnagyobb veszteséget talán az jelentette, hogy - mivel a reformerek ilyen körülmények között képtelenek voltak ígéreteik betartására - az emberek elveszítették hitüket a Khatami nevével fémjelzett koncepció megvalósíthatóságában, amely a változásokat a meglévő keretek között képzelte el, maximálisan tartózkodva a vallási vezetőkkel való konfliktusoktól.
Bár sokak szerint a változások nem elég gyorsan történtek, és a reform folyamat végül elbukott, az emberek nagy többsége elismeri Khatami teljesítményét, és mindenki egyetért abban, hogy 2005-ben jobban él, mint 1997-es megválasztásakor.

A 2004 februárjában - a forradalom 25. évfordulójával egy időben tartott parlamenti választás jól példázza a visszalépést. Az Örök Tanácsa több mint 2000 reformer jelölt - közük 82 aktív képviselő - indulását akadályozta meg, és sokan nem is szavazhattak. A konzervatívok többséget szereztek, így Khatami elnökségének utolsó évében gyakorlatilag parlamenti támogatás nélkül maradt.
2005-ben az elnökválasztáson Ahmenidzsad győzött, aki finoman szólva nem élvez akkora támogatottságot a hétköznapi emberek körében. (Egyik beszélgetésünk során egyszerűen csak "vicces fiúnak" nevezték, nemzetközi politikájára utalva.)
Nemzetközi szinten jelenleg az atomenergia felhasználása / atombomba birtoklása a legfontosabb kérdéskör. Mi úgy véljük - bár nem minden olvasónkkal egyezik az álláspontunk - hogy a megfelelő biztonsági intézkedések mellett mindenki joga van az atomenergia felhasználásához, és senki nem tilthatja meg egy országnak az atombomba birtoklását.
Ráadásul, ha jobban belegondoltok - Afganisztán és Irak után - a jelenlegi amerikai vezetés retorikáját hallgatva, az iráni vezetők helyében elhinnétek az USA bármely elnökének, hogy "nyugodtan bízzatok bennünk, nem fogunk megtámadni benneteket"?
Ha nem, akkor már csak egyetlen kérdésre kell válaszolnotok: Milyen eszközzel garantálnátok országotok biztonságát?
Szerintünk nincs túl sok jó válasz...


A hozzászóláshoz jelentkezz be, vagy regisztrálj, ha még nem tetted!